Életfeladatomat kérdeztem meditációban, utána megnéztem ezt a filmet, s aztán jött az alábbi üzenet:
Bátor vagyok, önfeláldozó, művelt, barátságos és őszinte, de leginkább kitartó, mert képes voltam a gyávaságomat, az önzésemet, az okoskodásaimat, gonoszságaimat legyőzni. Önmagammal szembenézni és menni, menni előre. Még akkor is, amikor mindenki hülyének nézett, amikor mindenki feladta, amikor senki sem hitt benne, hogy rendbe hozható, megvalósítható és akkor is kitartottam. Az utolsókig, a végsőkig, mindig egy kicsit meghalva és mikor odaadtam magam a halálnak, akkor meghalt az a részem, mely gyáva volt, majd amelyik önző, az okoskodó, a gonosz és a hazug. És életre keltem, Igen életre! Az egész életem erről szólt. Életem első percétől készítettek arra, hogy harcos vagyok. Igen harcos! De én ezt nem értettem. Vergődtem a fájdalmaimban, az elnyomottságomban, a félelmeimben. Utáltam magam. Tudtam tudat alatt, hogy rossz helyen vagyok. Ez csak egy rossz álom, hogy nekem így kell élnem. De nem álom volt – vagy mégis?
Úr Isten! Az egész életem! Igen, az egész életem egy beavatás volt. Beavatás, hogy felébredjek. És már ébredezek. De még mindig csak ébredezek. De nem adom fel most sem! Ha már idáig eljutottam, hiszen bátor vagyok, önfeláldozó, művelt, barátságos és őszinte, de leginkább kitartó. És megyek tovább az úton és segítek és feláldozom magam, ha kell, bővítem tudásomat, hogy mások hasznára legyek, őszintén hangot adok a véleményemnek, de nem bántón, hanem barátságosan.
Annyira gyönyörű ez a film. Minden rendelkezésünkre áll a világon, csak meg kell érteni. El kell oda jutni, hogy a sorok között rejtőző mondanivaló megértéssé váljon. És igen a szellemi megértés a fontos, és a szív által generált szenvedélyesség. Ha ez mind benned van, akkor köszöntünk a harcosok klubjában. A legutolsókból lesznek az elsők, de csak akkor, ha meglelik magukban a szenvedélyt, mely bátorrá, önfeláldozóvá, műveltté, barátságossá és őszintévé, de leginkább kitartókká teszi őket.
Ennél nagyobb áldást, ennél szebb feladatot nem is kaphattam volna Istentől. És ennél nagyobb bizalmat sem, hogy tudta, hogy ezt fel fogom ismerni. Hogy az a részem, ami vele egy győzedelmeskedni fog a többin. Az életfeladatomat akarom megtudni, hát ez az! Nem kell megtudnom, mert az egész életem az. Csak élnem kell! Csak először magamat kellett térdre kényszeríteni, hogy mindezt megértsem. A legnagyobb csatát önmagammal vívtam és talán még most is vívom, csak már kezdem érteni a ritmust, de még nem vagyok mester, csak tanonc. De ez nagyon jó, mert meg van a cél, ami hiányzott az életemből – igen a cél – a magam mestere lenni és közben fejlődni, tanítani, ha kell visszalépni valakiért és felemelni, megvívni a harcot azokért, akik még félnek, és kitartani mindazokért, kik lelkednek kedvesek, de leginkább azokért, akiktől a legnagyobb kínokat szenvedtem. És tudni, és hinni, és bízni, és szeretni, mindig szeretni.
Bölcsen élni, bölcsen ítélni, bölcsen nevelni és bölcsen szeretni. Önmagamat megőrizni, de mégis odaadni bátran, önfeláldozóan, művelten, barátságosan, őszintén, de kitartóan, utolsó leheletemig szenvedélyes tűzzel égve, mely isteni hajtóerőm. Csak nem a saját boldogulásomért harcolni, hanem isteni feladatom végrehajtásáért küzdeni.
